• Álláshirdetés

    Perkátai Általános Művelődési Központ                               a Közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 20/A. § alapján pályázatot hirdet Perkátai Szivárvány Óvoda óvodapedagógus munkakör betöltésére. A közalkalmazotti jogviszony...

  • A Magyar Kultúra Napjára emlékeztünk Perkátán!

    Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. 1989-ben született meg az a törvény, amely először mondta ki, hogy Kölcsey Ferenc Himnusza a magyar nemzet szimbóluma, s ettől az időtől fogva január 22-e a Magyar Kultúra Napja. Ezen a napon az ország számos településén,...

  • Alpolgármesteri beszámoló

    Tisztelt Lakosság!   Környezetünk védelme, ápolása messzemenőkig fontos feladatunk, hiszen ezzel is hozzájárulunk ahhoz, hogy gyermekeinkre egy élhető települést hagyjunk. Ebben a feladatban a fáknak kiemelt szerepe van, hiszen mind a levegő minőségére, mind a talaj állapotára,...

2011. február 8. Szerző: perkata.hu Nincs hozzászólás

Az irodalmi kör – és klub – aktív tagjai ismét megtiszteltek minket és eljuttatták hozzánk írásaikat, gondolataikat.

Most Pavlicsek Zsolt két versét és Glász Gabriella regényrészletét osztjuk meg olvasóinkkal.

Dupla waka

(sajátos, régi Japán versforma modernizált változatban)

 Pavlicsek Zsolt

 Az élet rendje

 Gyáván szűkölő,

Médiában élvezők

Kicsit okosak.

Felelősség nélküli,

Rombolva elégülők :

 

Rátok mosolygok!

Bölcs ember dolgát teszi,

Míg más létet dúl.

Van, ki megbocsát nekik,

A szeretet felemel.


Névadónk köszöntése

 Hunyadnak falai őrzik hős titkukat :

Dédelgették egykor Corvin királyunkat.

Sétálva szippantjuk dicső múltunk szelét,

Érezzünk rég-volt urunk ősi erejét.


Népek igazságos, bajnok apostola,

Ki reneszánsz palotád olykor elhagytad.

Koronád letéve ember-vándor lettél,

Legendák szerinti rongyruhát felvettél.


Gyógyírt sokak bajára bölcsen találtad,

Szent Koronánk országait oltalmaztad,

Hadjárta egyensúlyt Kárpátoknak adtad,

Humánus magyar jövőt vassal akartad.


Senki fia nem győzött le, csak rút halál,

Gonosz méreg-ármány által sújtott le Rád!

Erős utód híján, remek Pannóniád,

Idegen-szívűek martalékává vált.


Korod előzve fénynyalábokat szórtál,

Sötét űzését balga sors mérte ócskán.

Diadalmas műved ékes eredménye

Így is örök halhatatlansággal ér fel!


Márványba préselt fenséges tekintettel,

Nézel ma is le ránk, villámló szemekkel.

Markáns sas-orrod könyvek között felhúznád,

Jelenbeli nemzet-széthúzásunk látván.


Örökséged tisztesen ha nem követnénk,

Durc ajkakkal szólnál, s kénkövet is vetnél.

Szent-istváni példa követtét kívánnád,

Dicsőség méltó építését elvárnád!


Címer madara! Hozhatnád vissza lelkét,

Könnyebben tolnánk jóvá jelen szekerét!

Tetteidnek tanítása máig ható,

Emléked idők végéig el nem múló!


Iskolánk húsz éve arcodat felvette,

Perkátai gyerekek lelkei Veled!

Kiknek azóta büszkén Te adtál helyet,

Mátyásunk! Örökké megőrizzük neved !

Mátyás király

 

Glász Gabriella :

 részlet – Jeremy Brett (Sherlock holmes emlékére)

“Fémes, nehéz csend.                                                                       
Súlytalan anyag pöttyöződik az ablaküvegen, egyik lefolyik vékony, szinte hajszálér vékonyságú szabálytalan csíkot húzva maga után. Hányszor is nem tűnt fel, hogy a kamionok mennyi sárlét fröccsentenek rá, és most, mintha mindennél nehezebb súlyként telepedett volna – nem az ott élőkre – hanem a lakásra, mint tárgyra, mint valahol, térben és időben létező valamire az a tény, hogy az ablakra mennyi szenny rakódott rá. Néhány hónap alatt. Éppen most tűnik fel, éppen most, mikor a dolgoknak már semmiféle jelentőséggel nem kellene bírniuk. Apa dolgozni ment, ez biztos – gondolja. A mosogatóban néhány piszkos tányér (piszok? hát ennyi az étel?), mellette, a műanyag szárítóban hatalmas fazekak egymás hegyén hátán, mérhetetlen rendezetlenségben, akár az élet dolgai negyven felé. A mai ebéd maradéka még az asztalon: kihűlt lencsefőzelék sült kolbásszal és kellemetlen, savanykás-fűszeres utóízzel.                                                                                       Délután. Alig múlt úgy két óra. Ilyenkor nyit a könyvtár. “Talán el kellene mennem” – futott át az ötlet az agyán, és a felismerés, hogy újra délután van, újra két óra van, újra nyitva a könyvtár. Mégis? Mégis eltelhet egy nap úgy, hogy nem megy könyvtárba, és nem találkozik az iparcikkbolt előtt cigarettázó fiatal férfival, aki nyersen csak egy “hello”-t köszön oda neki? Lehetséges, hogy a tányérok ma elmosatlanul fognak egész délután ott heverni, mint egy magára hagyott gyermek, aki összemaszatolta magát? Nem tudta, de érezte, hogy a mai nap más lesz, mint a többi. Nem cselekedett, csak gondolkodott, illetve még azt sem: csak benyomásokat élt át saját sorsával kapcsolatosan, melyek mindig egyetlen napra, azon belül is egyetlen órára koncentrálódtak. Reggel felkelés, kivánszorgás az ágyból az esti nyugtatók hatása alatt, a reggeli kávé és cigaretta elfogyasztása, meredt bámulás maga elé. Lassúság. Pontosabban: lelassultság. Kábult idegenségérzet a világ azon szeletkéje iránt, ami nem ő, de mégis bele kell válnia, eggyé kell válnia ezzel az idegenséget ébresztő külvilággal. A kakaóscsiga tekervénye: kakaóporos undor minden iránt, ami nem ő, ami nem lehetett ő. A kávé után némi tétovázást követően kézbe vette a formás kis anyagot, és belülről, a közepéről kezdte meg, ahol a legtöményebb volt a kakaó. Sportcsoki ízére emlékeztette. A reggeli kávétól és nikotintól hirtelen hányingere támadt, öklendezett egyet-kettőt, aztán úgy érezte, jobban van. Boldogtalanította a tudat, milyen egészségtelenül él, táplálkozik, bűntudat ébredt benne, amiért rászokott a dohányzásra. Minden napot eláztat valami kötelezőszerű bűntudat. A mosatlan edények, a konyha csempéjére száradt étel- és egyéb koszdarabkák miatt, az előszoba kövén otrombán szétterülő szeméttörmelékek miatt. Egyszeriben mindennek jelentősége támadt. Lelkiismeret-furdalást érzett, mert úgy gondolta, nem törődik eleget a családtagjaival. Azokkal a fura lényekkel, akikkel összehozta őt valami régimódian sikerült, aztán kudarcba fulladt szerelem, majd házasság, és néha úgy érezte, nincs is igazi jelentőségük ezeknek a kapcsolatoknak. Annak, ahogy apja délutánonként elköszön, mielőtt munkába megy, és vagy háromszor elmondja előtte, hogy “majd jövök” – mintha nem tudná, hogy majd jön. Mintha ez akkora újdonság lenne, hogy édesapja a munkahelyéről haza érkezik nap mint nap. A húga ostoba, primitív megjegyzéseinek, amelyeket a szexről, a pasikról tesz, és annak a lekezelően naiv tekintetnek, midőn az ajtón bejön, és az előszobában sikkesen leveszi a csizmáit. Aztán bemegy, határozottan becsukja maga mögött az ajtót, ezzel kifejezve, hogy nem kíván további kommunikációt folytatni vele. Ez a két személy menthetetlenül hozzá volt kötözve énjéhez. Reggelenként apja egy rakás fával állított be (régivágású sparhertben tüzeltek a konyhában, hogy gázt spóroljanak meg vele). Apja tüzet csiholt, a nedves akácfa-darabkák sercegve kaptak lángra a meggyújtott papíroktól. A férfi mereven figyelte a tűz éledését, akár egy új élet születését, és legalább háromszor elmondta, ha végre sikerült a fának meggyulladnia, aztán később vagy még háromszor gyors egymásutánban érdeklődött a tűz felől, hogy ég-e egyáltalán. Majd diadalittasan megint háromszor bejelentette, hogy a tűz ég, és hogy ettől milyen kellemes meleg van a konyhában. Ez volt az élete: a tűz. “Nem fáztok?” – kérdezgette gyakran. Akkor is megkérdezte, amikor lánya épp sírt, vagy magányosan gubbasztott egymaga a konyha székén. Talán azért kérdezgette ezt olyan gyakran, mert személyes bűnének tudta be, ha valamely családtagja szükséget szenved a meleg hiányától. Mert talán ez volt az egyetlen, amit adni tudott. Délután persze már a nőnek kellett vigyázni a tűzre, el ne hamvadjon, mert akkor vége… vége a család egyetlen, még életképesnek bizonyuló összetartó erejének. Akkor aztán vége. Lelepleződik a látszat, a tűz kialszik, a plafonon és fent a falon meglátszanak a repedések, a szekrény tetején a pókháló, a maszatos viaszos vászon a konyhaasztalon. Visszavonhatatlanul lelepleződnek a fogyatékosságok, mindaz, amire sosem jutott idő, mert fontosabb volt elolvasni tíz oldalt az éppen aktuálisan olvasott könyvből, vagy pusztán mert jobban esett hallgatni a Kossuthon valami ismeretterjesztő riportot. Áttetsző         üresség.                                                                                  Még mindig minden ugyanaz. Úgy hitte, könnyebb lesz majd elviselnie ezeket a jelentéktelennek tűnő dolgokat, ha önként új létformába kezd. Ha felhagy mindazzal, ami eddig annyira nyomasztotta. De most minden új értelmet nyert a régi formájában. Elképedéssel vette észre, hogy a szoba ablakán betekintő öregasszony megviselt ábrázata különös együttérzéssel töltötte el. Szinte majdnem félrehúzta a függönyt, hogy rámosolyogjon, vagy odaintsen neki, csak úgy barátilag. Barátilag? Barátok… elnyomott cigarettacsikkek egy súlyos, zöld hamutálban. Nem voltak többé gondolatai, sem tettei, csak illuzórikus és meddő impressziói arról, ami VAN. Egyszer csak kedve támadt élni. Léttelenség. Vékony szövésű lepedőbe csavarva hirtelen egy semminek látszó tér közepén (ha ugyan van a semminek, mint olyannak közepe…) talált rá önmagára. Olyan érzés volt, mintha pólyába tekerték volna, aztán valami ágyúból kilőtték volna egyenest arra a meghatározhatatlan helyre, ahol érezte magát. Halk reccsenés. Egy vaskos fűzfaág kettétört a semmin, aztán elhalványult a képe, míg teljesen meg nem szűnt látszani. Már nem belülről látta a lakást, ahol élt, hanem kívülről, sőt, egészen távolról, leírhatatlan messzeségből. És látta a húgát, amint épp a fiújával szeretkezik azon a leamortizálódott fotelágyon, hallotta a nyögéseket, a vonaglást, érezte a sikosító illatát, a testek súrlódásával járó túlfűtött dinamikát. Csak egyet nem érzett: az élet szagát. A saját élete szagát.
  “Jólesne most elszívni egy cigit” – gondolta, de mihelyt megfogalmazódott benne a vágy, egy alak termett mellette. “Jó napot, Uram” – mondta gépiesen, meg sem lepődött rajta, hogy ott áll valaki, aki előbb még sehol nem volt. Az alak lila selyemruhát viselt, indiai szárira emlékeztetőt, testes volt, és borostás. Az arca nem volt látható, csak sejtette, vagy érezte, hogy az illető így nézhet ki. Egy szót sem szólt, semmi metakommunikatív jelzést nem adott a nő felé, csak állt mellette, mint egy darab betonoszlop. Kis idő múltán ő is eltűnt, majd röviddel ezután feltűnt egy másik alak. Az valamivel távolabb állt tőle, különös tengerillat áradt belőle. Kétszer érezte életében ezt az illatot: egy ízben,  Rómában, másodszor pedig Belgiumban az Északi-tenger partján sétálva. Belgiumban mindenki gyertyát gyújtott néhány centért egy templom tövében, néhányan zokogásban törtek ki, mások fagylaltot nyaltak, úgy sétáltak a banneux-i zarándokhely felé. A helynek egyébként az a története, hogy állítólag a két világháború között Szűz Mária megjelent egy kislánynak, akihez azzal a konkrét kéréssel fordult, hogy a jelenés helyszínén építsenek egy templomot. Azóta gyújtanak ott gyertyákat, azóta zokognak, azóta nyalnak fagylaltot Dél-Belgiumban, Liége-től nem messze. “Est-ce que Vous – etez Belge?” “Nem, nem vagyok belga, a franciát is csak most kezdtem tanulni. Elnézést, megmondaná kérem, hogy mi folyik itt?” Az öreg apáca csak nevetett, de nem lehetett tudni, hogy a nő akcentusán, vagy a kérdés abszurditásán? Mire a szürke ruhába öltözött szerzeteslény egy rózsafüzért húzott elő a zsebéből, melynek fényes, liláskék szemei voltak, és olybá tűnt, mintha valami díszes nyakék lenne. A rózsafüzért a nő arca elé dugta, mintha meg akarná vele etetni, aztán ugyanazzal az érthetetlen nevetéssel visszadugta a zsebébe. A nő zavarában mosolyogni kezdett, de leginkább csak azért, mert úgy gondolta, hogy az apácák másfajta emberi gesztust nem értenek meg, és mert ő maga sem értette, mit akar ezzel mondani a szerzetes. “Je suis soeur Angéle.” Azzal egy keresztet rajzolt a nő homlokára, és mintha ott sem lett volna, elviharzott. hosszú szürke fátyla még sokáig lobogott a szélben.
  A tenger illata egyre erősebben érződött, és egyértelműnek látszott, hogy az a másik ismeretlen alak árasztja magából. A külseje viszont egyáltalán nem emlékeztette a nőt soeur Angélé-re, mert amint végignézett rajta, észrevette, hogy a lénynek nincsenek lábai, sem kezei, csak törzse van meg szemei. Törzse és szemei. Aztán teljesen váratlanul a két szem elmozdult a helyéről, és cikázni kezdtek a levegőben, néha elhagyva, hol ismét megközelítve egymást. A fura játék eltartott egy darabig, aztán a szemek visszakerültek eredeti helyükre. Csak a törzs maradt mindvégig mozdulatlan, teljesen mozdulatlan, akár egy fatönk. Majd szép lassan ez a fura tünemény is megszűnt létezni. (Már ha egyáltalán létezett). Ami leginkább megdöbbentette a nőt, az nem a jelenségek felettébb különös volta, hanem éppen az, hogy ezeket a természetellenes élményeket egészen magától értetődőnek tartotta. Cseppet sem ijedt meg, vagy vonta kétségbe reális létezésüket ezeknek a lényeknek, sem váratlan eltűnésüket. Ellenkezőleg: épp olyan evidensnek tartotta azok létét, mint azt, ahogy apja megjön késő este a munkából, és benéz hozzá a hálószobába, elaludt-e vajon? Egy éjjel nem jött álom a szemére, pedig dupla adag Rivotrilt vett be lefekvés előtt. Arra gondolt, mi lett volna, ha aznap kiment volna csigát szedni az erdőbe (nyár volt, hosszú ideje esős volt az idő), vagy ha megjavította volna a kutyaházat. Meglepte, hogy nem az életét aggasztó kérdésekkel foglalatoskodik, hanem ilyen bagatell és semminek tűnő dolgok jutnak eszébe. Sosem nyitotta ki a szobája ablakát, mert  – bár nem félt sem a betörőktől, sem állatoktól, még kevésbé az esetlegesen létező szellemlényektől, akik állítólag éjjelente az ablakon át surrannak be – biztonságot nyújtott neki a tudat, hogy mindenhonnan zártság veszi körül. Aztán eszébe jutott a lakás. A mosatlan csetreszek, a fel nem söpört padló, a le nem porolt szekrény teteje, és a tűz… A lakók nem voltak fontosak, ők eszébe sem villantak, csak a ház. “Istenem, milyen elhanyagolt lehet” – és már szaladt is befelé abban a vékonyka lepedőben, de mikor a bejárati ajtó kilincse után nyúlt, mintha az is eltűnt volna a kezei közül. Vége. Nincs mosogatás, nincs takarítás, nincs tűz. Semmi nincs. A lakás távolabb volt, mint látta. Az alakokkal ellentétben a ház nem tűnt el szemei elől, de megfoghatatlanná vált, mint egy múzeumi tárgy, amit gondosan lefedett üvegbúra alatt tartanak. “Mindent a szemnek, semmit a kéznek!”
  Aztán hirtelen meglátta a szobáját: a könyvespolcok roskadásig tele könyvekkel, a ruhásszekrény tetején egyetemi jegyzetei gondosan elrakva regiszterekbe – csak most vette észre, hogy a fabútorzat hogy megsüllyed a ránehezedő tehertől. Idegenség-érzet. Borzongás. A könyvek láttán szomjazó tudásvágy távolról. Anathole France: Jeanne d’Arc élete. A kötet után nyúlt, kiemelte a sok egymásnak szorított regény közül, semmi teatralitás, semmi metafizikai többlet, hogy úgy mondjam, nem volt mozdulatában, csupán valami mérgezett közöny. A mű közepe táján egy horgolt könyvjelző szelte át a sorokat, és olyan oda nem illőnek, határozottan undorítónak érezte azt a  láncszemekből álló fonáltekervényt egyenesen Jeanne d’Arc mennyei látomásának történésébe beleágyazottan, hogy szinte látta maga előtt, ahogy az orléans-i lány arcába belelóg. Szent Mihály arkangyal vajon mit gondolhatott erről a horgolt könyvjelzőről, arról, hogy évszázadokat átívelő jelenlétének köszönhetően egyszer csak villámként belevág a középkorba? Néhány összefont hímzőfonal. Üzenet a jövőből. Időutazás. Minden alkalommal, mikor megnézte azt az amerikai filmet Szent Johanna életéről, menthetetlenül ott lógott a könyvjelző, függőlegesen, a film minden egyes képkockájában, akár egy akasztófakötél. Pedig Jeanne-t nem fölakasztották, hanem máglyán elégették. A legenda szerint egyedül a szíve maradt meg épen, azon nem fogott a tűz. És a könyvjelzőn. Minden szentnek van valami legendája, valami kétes ügy, ami érdekfeszítővé teszi őket, de ami még éppen elég ahhoz, hogy megmaradjanak esendőnek. Másodszor, igen, életében másodszor nézte meg azt az amerikai filmet a szent lányról, akkor, amikor még kollégiumban lakott, és sötétség volt a tévészobában, meg három szobabicikli. Ekkor történt, hogy amikor véget ért a film, és a nő kijött a tévészobából, a kollégium aulájában sok embert pillantott meg, akik érdeklődve figyeltek egy férfit. Fiatal lányok – alig többek Jeanne d’Arc-nál – mereven összpontosítanak egy férfire, pontosabban annak szavaira – pár perc múlva tudta meg, hogy itt a szent házasságról, illetve annak kellemes előzményeiről (mint beleszeretés, szerelem, közös jövő szövögetése stb.) folyik előadás. Ahogy végignézett a sorokon, véletlenül észrevette, hogy jobbról, mindjárt legelöl ott ül Jeanne d’Arc. Kezeit összekulcsolva az ölében nyugtatta, gesztenyebarna haja parkettafonásban összefogva, skótkockás szoknyát viselt, és egy piros kötött pulóvert. Nem a férfire nézett, hanem sokkal inkább maga elé, mintha látomása lett volna, időnként körbenézett, mintha nem tudná, hol is van pontosan, aztán rendre megint visszameredt a saját világába. A nőt nem különösebben érdekelte az előadás témája, ezért inkább fölment a szobájába. Az ágyán ott ült Szent Mihály arkangyal, nyilván Jeanne-t kísérte el a kollégiumba, hiszen minden bizonnyal a lány úgy döntött, mégsem akarja tovább ragadványnévként viselni az “orléans-i szűz” jelzőt, és talán mégis férjhez megy, gyermekeket szül. Szóval, Szent Mihály arkangyal, aki Jeanne életében többször közölt üzeneteket neki, most ott ült a nő ágyán, és mosolygott. A nő illedelmesen Dicsértesséket köszönt az angyalnak, aki válaszolt is: Mindörökké. Ámen. “Talán megkínálhatnám Önt egy kis süteménnyel” – mondta a nő, de Szent Mihály azt mondta, hogy nem szereti azt a fajta süteményt. Majd elővett egy könyvet, és ugyancsak mosolyogva a nőnek adta. “Örökbe adom, Magának” – fűzte hozzá nyájasan. Anathole France: Jeanne d’Arc élete. Hát, így került a könyv a nőhöz, és később ugyanígy, csak kissé kevesebb racionalitással a könyvjelző is.
  A nő visszatette a könyvet a polcra, és tekintete feljebb csúszott, a könyvszekrény legfelső sorára, ahol még teológiai stúdiumainak idejéből összegyűjtött művei voltak. A dogmatika kézikönyve első, második kötet, Az ateizmus alkonya, Az ember filozófiája, Teológiai kulcsfogalmak szótára, A gnoszticizmus története, Keresztény gondolkodók a XX. században… Eszébe ötlött, hány vizsgán túl volt már akkor, mennyi kegyelem- meg szentháromságtani vitának az elemzésén töprengett, hogy gyakorta végigolvasta a katekizmusnak ugyanazon fejezeteit, és mekkora hatást gyakorolt rá még harmadévből az “Üdvösségközvetítők az Ószövetségben” című kurzus, de soha, teológiai tanulmányai alatt soha, egyszer sem kérdezte meg magától: valóban létezik Isten? No, nem Isten, mint objektíve létező, mindenek felett álló entitás, hanem Isten, mint közvetlen jelenlét az ember földi életében. Mondjuk talán úgy, ahogy sokan nevezik: vajon hitt-e a Gondviselésben? Egyszer ki kellett töltenie egy formanyomtatványt, amelyen ez a mondat szerepelt: “gondviselő neve”. A nő hezitált egy ideig, közben eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ebbe a rubrikába “Isten” nevét írná. Persze, apja nevét írta be, legalábbis azt a személyt, akit gyermekkora óta apjaként ismer (és tisztel). Mellékesen azért ott állhat Isten neve is, zárójelben, mint pótpapa, mint Mennyei Atya, de csak esetlegesen, ha az apa földi természetét egyszer elveszítené. Ahogy akkor ott állt a könyvespolc előtt, nem is értette, miért kell Istent tegezni, és miért kell éppen “Isten”-nek hívni, vagy ha már egyszer örökbe fogadta az emberiséget, miért nem szólíthatjuk őt papának, apucinak, papusnak? Így van ez: ha Te beszélsz Istenhez, imádkozol, ha viszont ő szól hozzád, akkor skizofrén vagy. Ezen tűnődött, miközben A dogmatika kézikönyve második kötetét tartotta a kezében: nem is vette észre, sőt, nem is emlékezett rá, hogy elvette volna a könyvet a helyéről. Kinézett az ablakon: a betonúton lovaskocsi, mögötte egy opeles tülkölt, mert alig bírta megelőzni a lovakat. Éles nyári napfény. Odakint a születés, vagy valaminek a keletkezésére váró indulatos magány. Isten hiánya beragyogott a félig leengedett redőny apró likacsain át, és megcirógatta a falón lógó ferde fakeresztet. Üresség-érzet. Illattalan júliusok, de közülük is a legillattalanabb ez az idei – mintha nem is nyár lenne, hanem valami évszak nélküli megnevezhetetlenség. Három óra. A fakeresztre szegeződött a tekintete, mintha kérdezni akarna valamit az olcsó fémből készült korpusztól, mely olyan nyeglén, olyan oda nem illően volt rászögelve a keresztre, és felette a felirat, melyet gyermekként sosem értett. INRI: indulat, indulok, irgalom, istentelenség… napsugár, név-nevek, Napóleon (?)… romlás, rontás, rossz, recsegés… végül újra csak identitás, intrika, izoláltság, irreális… Igen, számára ezt jelentették a betűk, amelyek a korpusz fölé, a kereszt függőleges szárának tetejére voltak vésve, és ekkor, e felismerésben minden korábbinál közelebb érezte magához azt a kis alumíniumdarabot, mely Krisztus összegörnyedt állapotát formálta. A kereszt alatt húga fényképe, in concreto, gimnáziumi tablóképe, melyen csábos mosollyal pózol abban a szánalmas matrózblúzban. A fiatal lány (a nő húga) mindig ugyanazt a számot hallgatta: a The Cure-tól a Just like heaven-t, és a nőt felettébb idegesítette, néhol tombolásra, máskor sírógörcsre késztette ez a dal, akinek énekese (a borzolt hajú, sminkelt Robert Smith) méltán szolgált rá a “Melankólia Fekete Hercege” titulusra. Akárhányszor ránézett testvére tablóképére, már hallotta is azokat a különös gitárakkordokat, aztán Robert Smith életunt éneklését, a dob ritmusát, és azt a leírhatatlan reményvesztettséget, amely szavak nélkül is ilyen hatásosan meg tud nyilvánulni. Fekete körömlakk, fekete hajfesték, fekete szemek, fekete csíkok felvágott erek mentén. Kemény rock és üvöltés, sörszagú vízesés; halálfejes pulóverek, alsónadrágok, medálok, szintetizátorrobaj, a zenekar egyik tagja fejest ugrott a közönségbe; vastag, izomtalan karokon megzöldült tetoválások: egy női név, egy hím testrész, egy tekergőző kígyó. Koncertek. És ez mind besűrítve egyetlen szende leányarcba. Ahh, micsoda véletlenek, micsoda titokzatos és meghökkentő véletlenek! A félhomály szobájában egy sziluett nélküli fiatalasszony sötétsége borult rá az Isten melletti hiányérzetből fakadó lázadásra. Az évek előrehaladtával egyre biztosabb volt abban, hogy a Gondviselésre hagyatkozni nem is olyan kifizetődő mulatság. Hogy mindenért a világon keményen meg kell fizetni, és hogy a Gondviselés közelsem hasonlít a Máltai Szeretetszolgálathoz, sokkal jobban egy bankhoz, egy biztosítási ügynökhöz. De mert istenkáromlásnak vélte az efféle gondolatokat, érzéseket, vagy inkább megsejtéseket, ezért rögvest ki is verte őket a fejéből. Néhány hete például, valamelyik házimunka közben az a kérdés ütött szöget a fejébe, hogy Szűz Máriának vajon sosem tűnt fel földi életében, hogy ő sosem követ el bűnt? Hogy egészen addig, míg az angyal be nem toppant hozzá, és nem közölte vele a jó hírt, miszerint: “Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…” a többit már tudjuk, sosem furcsállta, nem is vette észre, hogy mindenki mással ellentétben neki nincsenek bűnei…? Persze, lehet, hogy túl elfoglalt volt hozzá, vagy túl alázatos, mégis hihetetlennek tartotta, hogy amikor néha (vagy gyakran? ki tudhatja?) belenézett lelkének azon részébe, ahol más a vétkeit hordja, ő merő ürességet látott. Mit érezhetett ilyenkor? Bűn nélküli bűntudatot, vagy bűntelen ürességet, üres bűntudatot, a bűnök hiányának totális űrjét? Vajon hogyan élheti átlagos életét egy bűntelen ember? Most, az életnek eme pillanatában a nő is úgy érezte, hogy nincsenek többé bűnei. “Képtelen egy érzet. Nem tudok, mit kezdeni vele” – gondolta a nő arról, hogy nincsenek bűnei. “Kár, hogy olyan sok időt áldoztam fölösleges tudásanyagok megszerzésére. Kár, hogy sosem voltam bűntelen, és csak így hirtelen, mint egy rosszul irányzott cinikus megjegyzés, nehezedik rám bűntelenségem. Hiszen már megszoktam, hogy mindenért el kell számolnom.”
  A konyhában három légy döng. Leginkább az ételekre szeretnek rászállni, ott elidőzni. A nő a legyek hallatára kiment a konyhába. Úgy érezte, percről percre fogy az ereje, de nem értette, nem tudott rá épkézláb magyarázatot találni, miért.
  Megint a lakáson kívül volt. Ezúttal felismerte, hogy a kertjükben ül, közvetlenül a babsátor mellett. “Most újra itt vagyok, Napot hoztam, csillagot!” Keresni kezdte azokat a lényeket, akiket itt látott: a szárit viselő borostásat, meg a végtagnélküli, tengerillatot árasztót. Nem számított, kik voltak ők, vagy mit akartak tőle, a lényeg, hogy itt voltak. Most azonban csak egymaga ült a langyos földön, és úgy érezte magát, mint Bódhidarma, az a kínai buddhista szerzetes, aki meditáció közben (eléggé el nem ítélhető, leköpnivaló módon) egyszercsak  – nyilván a nagy koncentrálás és önmagáratalálás kellős végén – álomba nem szenderedett. Mikor fölriadt, úgy megharagudott saját magára, hogy büntetésből és indulatból szemhéjastól letépte pilláit, majd – mint holmi felesleges szemetet, amelyre már nincs szüksége az embernek – a földre dobta. A földön heverő szempillákból azonban édes-kesernyés cserjék fakadtak: hát, így született a legendás kínai tea. De ez még csak a kezdete: arról, hogy milyen magasröptű és hosszú utat (kvázi röppályát) kellett bejárnia a kínai teának, az csak hosszú századok múlva derült ki. Sok ilyen esetet ismert, hallott vagy olvasott, néha álmodott a nő, és most épp a legutolsó az, amire legjobban vissza tudott emlékezni. Nagybátyja mesélte neki. Számos olyan történet van, amelyet nagybátyjától hallott, de ez az eset azért különleges, mert később a nő maga is szereplője lett. Hogy miként, az majd kiderül. Tehát: Lao-ce (A Tao te king írója), egyik spirituális zarándoklata során,  összetalálkozott egy fiatal magyar sráccal, aki épp utolsó éves volt a középiskolában, és mert nem volt igazából sem istenhívő, sem istentagadó, hát elhatározta (mármint Lao-ce), hogy megismeri ezt a fiút. Teát ajánlott fel neki, ha cserébe ő megtanulja jól az anyanyelvét (a kínait). A fiú letelepedett hát Lao-ce mellé az elegáns budapesti teaházban, rendeltek, majd Lao-ce elmondta neki az ajánlatot, a fogadást, ha úgy tetszik. Közben egy fiatal pincérlány csészében kihozta a főzetet: egy kerámiakancsót és két csészét tartott a tálcán. Először, természetesen Lao-ce-nak töltött, majd a fiúnak, azután eléggé, hát, hogy úgy mondjam, anakronisztikusan meghajolt, pukedlizett egyet a hölgy, végül távozott. “Ezek a sárgák” – gondolta magában. A porcelán (az nem kínai volt, Hollóházi talán, vagy valami tömegkonfekció egy véletlenszerű darabja), de Lao-ce-t ez cseppet sem bőszítette, csupán arra tett megjegyzést, hogy a székek lábai milyen idegesítő, csikorgó hangot hallatnak, valahányszor felállnak, leülnek, arrébb csúsznak a vendégek. A tea vizének halványzöld felszíne visszatükrözte a tárgyakat, mint például a cukortartót, a szomszéd asztaltársaság egyik székére ráakasztott ridikült, meg mág sok minden mást is, csak egyet nem: a fiú arcképét. A fiú erre aggodalmaskodni kezdett, az arcához nyúlt, serkenő szakállát dörzsölgette, a fejét tapogatta, mintha a fejformáját akarná vizsgálni, és kétségbeesetten Lao-ce felé fordult. Azt akarta kérdezni, hisz ez oly nyilvánvaló, hogy: “hová tűnt az arcom?”, de Lao-ce, aki máris szürcsölni kezdte a tűzforró teát, biztosította őt kérdés nélkül is, hogy az arca ott van a csészében, pontosabban a tea felszínén. A fiatalember ekkor számára is érthetetlen szavakat ejtett ki a száján, majd lassacskán meglátta az arcképét a halványzöld vizen, mire a nagy filozófus megveregette a vállát: “No, látod, ilyen egyszerű ez. Csak állni kell a fogadást, és kész.” A fiú azóta is folyékonyan beszél kínaiul.
  A fiú azóta is folyékonyan beszél kínaiul – vélik a pekingiek, de ezzel a történet még közelsem ért véget. Idestova tíz esztendő telt el azóta, hogy Lao-ce találkozott vele, és bizony azóta már számtalanszor járt Kínában, tolmácsolt, fordított, tanított, mikor mit, de csak és kizárólag ezt a nyelvet. Mígnem egy nap – a kínai nyelv és kultúra iránti mély elköteleződésének megnyilvánulásaként – megjelent abban a kisvárosban, ahol a nő élt. Ott kezdett el kínait tanítani néhány lelkes kisvárosi lakosnak, és közöttük volt a nő is. A fiú (vagy inkább már férfi, fiatalember) nem különösebben emlékeztette a nőt egyetemet végzett sinológusra, kamaszos gesztikulációi, kiszólásai kissé infantilissé tették. Már felesége is volt, akiről azonban a férfi soha nem beszélt, egyetlen szót sem, csak egy közeli ismerősétől (aki hosszú ideje jó barátságban volt ezzel az emberrel), tudta meg, hogy nős. (Egyszer bevallotta a férfi, vagy inkább csak úgy elszólta magát, hogy volt egy echte kínai barátnője is – de ez a szerelem még ösztöndíjas idejéből származik). Nos, hát, egy alkalommal ez a kínai tanár-fiatalember tanóra közben, mialatt egy bonyolult írásjelet rótt a táblára, hirtelen rápillantott a karórájára (ami egyébiránt ritkán fordult elő, mert mindig másoktól kérdezte meg az időt), és csak annyit mondott: “milyen kár, hogy ma nem sütött a nap Nanjing felett.” Erre senki nem reagált, a tanítás ment tovább a szokásos módon. Különben is, a nő minden kínai óra alkalmával azt tapasztalta, hogy a férfi számára teljesen mindegy, hogy ők ott ülnek-e a teremben, vagy sem, hogy létük a tanár számára abszolút kontingens, és hogy ő akkor is ugyanilyen lelkesedéssel magyarázná a kínai nyelvtant, ha teljesen egymaga volna. A felismerés, hogy ez így van, eleinte nem keserítette el, vagy dühítette a nőt, de később, miután írt a férfinek egy személyes hangvételű levelet arról, hogy milyen közel érzi – keresztény volta ellenére – magához a buddhizmus szellemiségét, már nem tudott többé közömbös lenni a férfi viselkedése iránt. Aztán úgy vélte, a férfi nem a levél közvetlen hangvétele miatt lett még tartózkodóbb iránta, hanem egész egyszerűen azért, mert ő a TANÁR, és egy tanárnak muszáj, igen, bizonyos szempontból muszáj nem válaszolnia diákjai levelére. Kb. félévig tartottak az órák több-kevesebb rendszerességgel, aztán a tanár egyszeriben eliminálódott. Néha, ha kérdezgette ismerőseit felőle, hallott róla ezt-azt, hogy kiment Kínába végleg, vagy hogy megbetegedett, aztán már senki nem beszélt róla. A nő egyetlenegyszer álmodott vele azóta. Álmában azt látta, hogy a férfi egy kövér nő társaságában “Ki nevet a végén?”-t játszik egy modern berendezésű szobában. A játék alatt mindketten beszélgettek, látszólag oldott volt köztük a hangulat, majd hirtelen eltűnt a kövér nő a férfi mellől, és újra csak ott volt Lao-ce, aki ezúttal cigarettával kínálta. A férfi elfogadott egy szálat, és mindjárt rá is gyújtott – érezte, milyen jólesik, ahogy a mentolos dohány kellemesen kaparja légútjait, tüdejét, egész lényét. Azóta leszokott a teaivásról. És a kínai – tanításról is. Meghalt. Alig múlt harminc éves, és máris magához szólította Lao-ce. Béke poraira.
  Az égen keresztben-hosszában, egymást átszelve csíkok jelentek meg, mintha egy óriás keze rajzolta volna őket oda. A nő feltekintett, és látta, mint lesznek egyre hosszabbak a csíkok, és ezzel egy időben hogyan tűnnek el azok végei, és válnak eggyé a kékséggel. Csak épp a repülőgépek maradtak le a csík elejéről – tényleg, mintha úgy odarajzolták volna őket. Repülő nélküli csíkok. “Kondenzcsíkok” – mondta apja nagy tudományossággal, és vélhetően nagyon büszke volt rá, hogy ismer egy ilyen mélyreható természettudományos szakkifejezést. Mindig nagy nyomatékkal ejtette ki ezeket a szavakat, bár kétes, vajon pontosan tudta-e jelentésüket, de ez őt nem érdekelte egyáltalán. Ilyen többé-kevésbé közismert szavak voltak, mint például: ribonukleinsav, detonátor, anticiklon, elektromágneses indukció, apoláris/poláris kovalens kötés, hipotermia, és még sok más. Kedvelt témája volt autóalkatrészek, illetve autók meghibásodását okozó tényezők vizsgálata, és az erről való hosszas beszéd. A kocsikhoz értett valamelyest, szó, mi szó, jogosítványa is volt meglehetősen hosszú ideig, de hirtelen hanyatló egészségi állapota és látászavarai miatt jobbnak látták megvonni tőle. Azóta csak motorozott, mert motorokra és teherautókra még volt jogosítványa. Bár lányai és volt felesége, lévén nem értettek ehhez a dologhoz (ez afféle férfi-téma), nem is mutattak semmi érdeklődést az autók és motorok alkatrészei iránt, azért a férfi mégis sokat beszélt róluk. A nő (a férfi nagyobbik lánya) még németül is ismerte ezeket a szavakat, csak épp azt nem tudta, melyik mire szolgál. Úgy, mint: lengővilla, karburátor (porlasztó), főtengely, lengéscsillapító, blokkolásgátló, hűtőventillátor, kupplungharang, sebességváltó, olajteknő, AC-pumpa. Apja sokat beszélt kétéves sorkatonai szolgálatáról is, de sosem lehetett tudni, miféle élményeket szerzett a laktanyában, mert hol csupa szépet-jót mondott az ott töltött időről, mintha feledés homályába vont szerelmi történetet mesélne el, mindig újra átélve, hol meg… hol meg, valahányszor szóba került a város neve, ahol sorkatonai szolgálatát töltötte, méla undorral csak ennyit mondott: “ott nyugszik két elb…ott évem.” Így aztán senki sem tudhatta, még ő maga sem, hogy jó volt-e katonának lenni, vagy nem volt jó. Noha léteznek katonanők is, amolyan terepszínű varázsasszonykák, szőke meg vörös tincsekkel, és néha még csodálta is őket a nő, azért őt sosem vonzotta még gondolatban sem a militarizmus: sem a haditengerészet, sem a vadászgépeken való cirkálás (ahhoz ő amúgy is túl magasnak és túl fejfájósnak bizonyult volna), sem a szárazföldi szolgálat. Mélységesen sajnálta George Bergert, mikor – egy sajnálatos, de igen nemes félreértés folytán – Bukowsky helyett kellett a vietnámi háború poklaiba mennie, és jócskán sírt, mikor a film végén kórusban énekelték a “Let the sunshine in”-t; egyre többen és többen, farmernadrágot és széles övcsatot viselő lányok, csíkos pulóveres fiúk, végül az egész világ, már maga az univerzum is lázadva, hogy: LET THE SUNSHINE IN!!!! A “kepitoly”. Ezt a szót már kicsi korában ismerte, nyilván apjától, akinek katonaéveiből mégis csak maradt valami kedves, figyelemreméltó emlék, élmény: egy közeli ismeretség, nevezhetjük szerelemnek, barátságnak, szóval egy igen közeli viszony az automata gázdugattyús öntöltő fegyverrel, rövidebb nevén géppisztollyal. Mert ez a magyar gyártmányú, AMD márkájú gépfegyver volt apja legbizalmasabb barátja a laktanyában. De még ennél több is. Amint ugyanis két szerelmes áhítozik arra, hogy testüket-lelkület minél elemibb, mikroszinten ismerjék meg, néven nevezve, megtapintva, kölcsönvéve, elpalástolva bizonyos szerveket, testrészeket, gondolatokat valamint vágyakat, úgy igyekezett a nő apja felfedezni a géppisztoly részeit, működési elvét. Ezeket az ismereteket olyan fontosnak tartotta önmaga számára, hogy egy kis kockás füzetbe le is jegyezte vázlatosan: az ívtárban kettesével vannak a lőszerek (van dobtáras is, az kicsit másként működik); főbb részei (ezen bejegyzés mellett hatalmas felkiáltójel állt): gázelvezető furat, csőszájfék, lángrejtő (hogy a torkolattűz ne látszódjék sötétben), géppisztolyagy, zárdugattyú, huzagolás, töltényűr, tűzváltókar… igen, tűzváltókar, ez lényeges, mert ettől függ, hogy egyeslövést, vagy sorozatlövést akarsz-e leadni (ezt is a nő apja írta le mellé); ha sorozatlövést akarsz, úgy a fektetett nyolcast kell megnyomnod! Végül, jó pár oldallal arrébb néhány géppisztolymárka rendre lejegyezve: Thomson (amerikai gy.), Uzzi és Jerico 941 (izraeli gy.), Kalasnyikov (orosz gy.) stb. Később, katonaemlékei megfakultával, magyar nóták szövegeit írkálta be a férfi ugyanabba a füzetbe, csak zöld tintával. Módfelett szerette, sőt, rajongott a magyar nótákért. Rengeteg ilyen muzsikát őrizgetett ma már antiknak számító, orsós magnetofonján, de nemcsak hallgatta, ő maga is előadta olykor-olykor őket – mert hogy amatőr szinten harmonikázni is tudott. Volt egy zöld, orosz harmonikája, sőt, még szájharmonikája is volt, amit  csak így hívott: “pofagyalu”. A nő levette szemeit az összekaristolt égről. Távolról harmonikaszó hallatszott; valaki éppen azt a nótát játszotta, amit gyermekkorában apjától ismert: “Zöld erdőben terem a mérgeskígyó…” Szokatlan forró és üres nyár. Bárcsak egy kis szél lenne, épp csak annyi, hogy megrezegtesse a babsátorról lelógó hüvelykéket. De nincs. Még szél sincs, mert most épp semmi sincs. Mintha géppisztollyal lőtték volna szét az emlékeket, mert már nem volt semmi a múltból, amit fel tudott volna idézni, vagy ami csak úgy hirtelen eszébe ötlött volna. Igen, talán valaki egy Uzzival szilánkokra tördelte az életét.
  “Minden félelem, amit magunkban hordozunk, összetört álmaink, a megmagyarázhatatlan gonoszság, az elmúlás miatt érzett szorongás, földi létünk fájdalmas felismerése. Mindez lassan az evilági üdvözülés reményében kristályosodott ki. Hitünk és kételyeink óriási kiáltással, sötétség és a csend után. Magányunk, elhagyatottságunk és ki nem mondott rettegett tudásunk legborzalmasabb bizonyítékai.” Ezeket a mondatokat olvasta fel hangosan Alma nővér saját könyvéből Elisabeth Voglernek (így hívták Liv Ullmannt a filmben), de a fiatal ápolónő nem értette a sorok közt megbúvó súlyos üzenetet, és Elisabethez, a megnémult színésznőhöz fordult, hogy szerinte is így van-e? Mindketten a tengerparton napoztak, fürdőruhában, szalmakalappal a fejükön. Elisabeth Vogler persze végig egy szót sem szólt, de mikor Alma nővér feltette neki a kérdést, felemelkedett, majd bólintott egyet. Ő értette. Az egész film alatt csupán egyetlen szót volt képes kimondani: SEMMI. És milyen igaza van! A nő, ahogy először megnézte a filmet, tudta, hogy egyik kedvencévé fog avanzsálódni, mert ő maga is egy Elisabeth Vogler, mert egész élete nem volt más, mint elhallgatása mindannak, amit átélt, és mindez azért, mert amiket rendre megélt, azokra nem lehetett szavakat találni. A nő épp a kertből készült feljönni, mikor szembetalálkozott egy Elisabeth Voglerhez hasonló (mondhatni: kiköpött olyan) asszonnyal. Az alteregó csak mosolygott, egyik kezével a haját birizgálta, másik kezét pedig a csípőjére tette. Pont olyan magas volt, mint a nő, csak kissé vékonyabb; szemöldöke nem volt, és egyfolytában csak mosolygott. A nő megigézve nézte a váratlanul előbukkanó Vogler-hasonmást, aztán megkérdezte tőle: “Mennyi idő van?” Amaz elvette a kezét a csípőjéről, és ujjával előre mutatott, mintha rábökött volna valamire vagy valakire. A nő az ujj irányába nézett: két játszó gyermeket pillantott meg, akik autókkal meg apró emberfigurákkal foglalatoskodtak. “A maga gyermekei?” – kérdezte a nő, de az asszony nem felelt, csak tovább mosolygott. Újra visszapillantott a gyerekekre, akik még mindig a matchboxokkal játszadoztak. Ám egy következő pillanatban a nagyobbik fiúcska felállt, és egyszeriben kinőtte magából jövőjét. Néhány másodperc leforgása alatt vált felnőtté: jóval magasabb és testesebb lett, az arcán aprócska ráncok itt-ott, szakálla és bajsza nőtt, orra és füle is látványosan megnagyobbodott, kicsi ruhája (ingecskéje és “hózentróglis” rövidnadrágja) szétrepedt, majd mint egy elszaggatott zászló, lebegett rajta. Anyaszült meztelenül állt előttük, mint hajdan Ádám állhatott az édenkertben, azzal a különbséggel, hogy ez a hirtelen érett férfi cseppet sem érzett szégyent vagy bűntudatot. A másik kisfiú pedig zsugorodni kezdett, apró ujjai és tenyere töpörödötté vált, haja kihullott, a kisautó kiesett a kezéből, ruhája nagyon gyorsan tágulni kezdett, mígnem ott feküdt a földön, magatehetetlenül bömbölve. Úgy kb. öthónapos csecsemőnek nézett ki. A nő rémülten az alteregóra nézett, aki még mindig csak mosolygott, és egész lényével válaszolt a nő imént feltett kérdésére: “Itt nem létezik idő.” Azzal egy nagyot nevetett, odament a férfihoz, csókolóztak. Majd fölvette a földről a hüppögő csecsemőt, és mindhárman elviharzottak. El a SEMMI-be… El a semmibe.
  “What is important is to spread disorder, not to eliminate it.” A műhínárok, mint ittasan táncoló déli szirének, hajlongtak a kifogyhatatlan buboréktömeg nyomása alatt. Élettelenül, plasztik formájukba bezárva is azt a képzetet keltették, mintha valódiak volnának: olivzöld árnyalatok, légiesen könnyed mozzanatok, hol jobbra, hol balra, hol srégen dőlve, engedve a víz játékainak. Apró, csiszolt kavicsokba kapaszkodva, melyek közül jónéhányat bevont valami hasonlóan zöld, nyálkás anyag. Üvegkalitkában rabul ejtett piciny vonaglások, tátogások, hang nélküli kommunikáció. És vajon számít-e – gondolta a nő, ahogy a halakat figyelte az akváriumban – hogy késő délutánonként félni, remegni kezd az agyából előtolakodó kongásoktól, üvöltő hangáradatoktól, a vádló kiáltozásoktól? Hogy ismeretlen szellemfigurák azzal vádolják őt: életének semmi, de semmi értelme a világon, és jobb volna, ha mielőbb halott lenne, de a legjobb mégis az lett volna, ha meg sem született volna erre a világra…? Csak esténként, miközben apja a konyhában cigarettákat sodort, és ő a világ legelképesztőbb magányában maszturbált, döbbent rá arra, mennyire abszurd, és ezzel együtt mennyire felháborítóan szomorú, hogy harminc évesen egyes egyedül még mindig apjával kell együtt élnie. Az unalmas, gyenge magán-orgazmusok lecsillapodásával borult rá, mint egy rosszul rögzített faliszőnyeg, a semmi-létnek kényszerű megélése. Bár, meg kell hagyni, van valami eredeti az önkielégítésben, valami felszabadító: ilyenkor az ember csak a saját gyönyöréért felelős, és ez nyilván azért mégiscsak egyfajta kudarc, mégsem kell sem tempó, sem póz, sem hanghatások stb. tekintetében alkalmazkodni egy másikhoz. Amikor viszont az agresszív hangok megjelentek, akkor nem mert maszturbálni, akkor sosem mert semmit csinálni. Csak magatehetetlenül feküdt a takarója alatt, és hallgatta figyelmesen a hangokat, mint olvassák fel kiáltozva egész életének bűnlajstromát, míg ő a paranoiditás misztifikációjának bravúros eksztázisában, fetrengve nyögdécselt. Mintha az orwelli szörny megtestesült volna, hogy a kollektivizmus melengető, ám rabságba hullajtó állandóságában agyonnyomja a szubjektumot, végleg megsemmisítve annak egyedi termékeit. A nő pillanatok alatt visszazökkent a számára való realitásba, amint észrevette, hogy az akvárium levegőztetőjéből sűrűn feltörő buborékokból, egy arc rajzolódik ki. Először azt hitte, káprázik a szeme, vagy csupán véletlenek összjátéka az egész, mint ahogy gyakorta a felhőkben is meg-meglátunk valamilyen alakzatot. A különböző méretű légbuborékok nagyság szerint összeálltak, és olybá tűnt, egy végtelenbe nyúló női arc aprócska alkatrészeiként tekintenek vissza rá. Pontosan úgy, éppen úgy, mint Salvador Dali festményén a Szférák Galateája: apró női ajakkal, szendén lesütött szemekkel, rengeteg gömbből összeszőve, milliónyi gondolattal és sóhajjal átitatva, az emberiség valamennyi el nem követett (csupán lehetőségként fennálló) bűnét láthatatlan pillantásában hordozó portréként. Semmi kétség, Ő az: Galatea… és lám, pillái megrezdültek, ajkai mozogni kezdtek; Galatea életre kelt – buboréktekintetében színes halak ringatóztak, hínárhaja saját buborék-személyiségétől lebegett a víz felszínén; Galatea ÉL és MOSOLYOG! Egyenesen a nő szemeibe, s közben valamit mond, mert szavai nyomot hagynak az üvegfalon. Tükörírással. “Az a fontos, hogy terjesszük a zavart, nem pedig az, hogy kiküszöböljük.” (Salvador Dali) A nő ujjainak külső felével megcirógatta az üveg oldalát, majd Galatea szájának kontúrjai mentén végighúzta körmét, mintha egy rúzsos ajak matt árnyalatát akarná kiemelni. Vagy egy órán keresztül beszélt Galatea buborékarcához, elmesélte neki egész életét, és tervét arról, hogy miként is fog véget vetni mindennek. (Mert azt sosem mondta ki konkrétan, hogy az “életének” vagy “a sok rossznak”, vagy “ennek a mostani állapotnak”, csakis azt a szót használta: “mindennek”). Elmondta legféltettebb titkát, hogy nem egy alkalommal megpróbálkozott regényírással, volt is egy ígéretesnek tűnő kezdeményezése, egy bizonyos önéletrajzi írás, melyben helyet kapott egyik kedvenc filozófusával, Friedrich Nietzschével való fiktív szerelmi kapcsolata is. “Tudod, drága Galatea – folytatta a nő – biztos vagyok benne, hogy sokkal tehetségesebb vagyok, mint azt a többiek gondolják rólam. Tudom, hogy képes lennék befejezni azt a regényt, és megírni néhány verset, talán egy ciklust, aztán egy egész kötetet. Többet nem, mert aztán férjhez mennék, gyermekeim lennének, és akkor már nem lenne több időm az írásra. Jaj, milyen szeleburdi vagyok, hiszen nem is írok verseket, csak egyet írtam egész eddigi életemben. Egyetlenegyet. Ahhoz a férfihoz, akivel a múzeumban ismerkedtem meg… már azt sem tudom, hogy nézett  ki, kicsiny bajsza volt, és talán szakálla is? Jaj, már nem emlékszem… Szóval, hozzá írtam egy rövid versikét, valahogy így szólt: ‘Messze kanyargó kis patak, tengerben eltűnő nagy tavak. Merre is járhatsz, te szép legény, Veled elszálló szép remény…’” “Veled elszálló szép remény” – bugyborékolta Galatea. Az akvárium levegőztetője hirtelen abbahagyta a berregést és a buborékolást is. Utoljára, akár egy haldokló a végső pillanatban, még kifújta magából a felesleglevegőt, majd azonnaliban leállt. Galatea arca attól fogva oszlani kezdett, mint egy valódi hulláé, billiárdgolyók módjára ütközve távoztak, majd újra közelítettek egymáshoz a buborékgömbök, de már egyre kevésbé formázták Galateát. A nő nem tudta mire vélni ezt, könnyek csorogtak végig az arcán, látva az eltűnő Galateát, igaz barátnőjét, aki ismerte immár egész életének minden szándékolt és véletlen folytán történt eseményét. Nem tudott, mit tenni: a buborékhölgy zöld zizzenések közepette szertefoszlott, még el sem köszönhetett tőle. Ami lényéből megmaradt: egy üvegedénynyi állóvíz, és az akvárium falán a felirat. Pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy visszadugja a levegőztető zsinórját a konnektorba – hogy megmentse Galateát. Hiába, ő már nem tud életet menteni. Felkapcsolta a villanyt, de az égő nem gyulladt ki. Áramszünet van? Galatea öngyilkos lett.
  Az elíziumi mezők csendje telepedett a szobára. Már sosem lesz híres írónő, mert sorsa előbb meghalt nála. Fel kell adnia magát, sosem volt zsenialitását, még mielőtt mindennek vége lenne – mindennek, ami ehhez a beszűkült kis világhoz kötötte. A véges fájdalom olyan elviselhetetlen erővel hasított mellkasába, amitől olyat tett, amit már hosszú évek óta nem: térdre roskadt összegörnyedve, fejét a mellkasához – ahonnét a gyötrelem eredt – szorította, mintha szándékosan bent akarta volna tartani, mintha azt akarta volna, hogy sose láthassák meg mások, még ő maga sem, mitől szenved ennyire. Hangosan, szinte süvöltve imádkozni kezdett, maga sem tudta, kihez: a jó Istenhez, Szűz Máriához, őrangyalaihoz (valahol azt olvasta, egy embernek több őrangyala is van), istenségekhez, sorshoz… No, persze, nevezhetjük egyszerű kiszólásnak, értelmezhetetlen betűknek is azokat a nyöszörgésszerű hangokat, amiket akkor ejtett ki utoljára a torkán, mikor anyja haláloságya mellett állt. Két és fél évvel ezelőtt. Egy kórházi szobában, amely félhomállyal rejtette el a haldoklók utolsó lélegzetvételeit. Ott állt megnémulva anyja természetellenesen barna teste mellett. A elmúlás okozta fájdalomnak egyetlen fajtája, a megváltoztathatatlanból fakadó dühnek még csak szikrája sem pattant benne, midőn arra az anyagtalanságba merevülő húsdarabra szegezte a tekintetét. Ellenben olyan megkapó látványnak találta, hogy határozottan sajnálta, amiért nem hozott magával fényképezőgépet, mert ezt a remek, individuális pillanatot meg kell örökíteni – vélte. “Egykor anyám voltál, ma pusztán egy töredéke vagy esetlegességemnek, és lám, amilyen hamis játéka volt a természet okozta véletlennek az, hogy éppen benned fogantam meg, most épp olyan értelmetlen az, hogy a kezeim között érsz véget.” Az egyetlen, amit szívből sajnált, az volt, hogy anyja testfelülete  – még kövérsége ellenére is – kevésnek bizonyult a morfiumos injekciók és tapaszok számára. A haldokló asszony ránézett a lányára; és ebben a pillantásban benne volt egész élete. Nem ismerte fel tulajdon lányát, és ezzel visszatért saját születésének pillanatához, amikor még ab ovo nem ismert senkit, még önmagát sem, csak nézett, nézett, arcokat, végtagokat, tejet ajándékozó melleket, s akárcsak jelen állapotában, nem tudta értelmezni a körötte folyó dolgokat, jelenségeket. “Már nem ezen a világon van, a lelke már nem” – vélték néhányan. “Botorság” – gondolta a nő. Anyja nagyon is ezen a világon van, jobban, mint valaha, nem is létezhetne autentikusabban ebben a jelenlegi világban, mint épp ezekben az órákban. Most, persze immanens értelemben kizárólag, újra önmaga lett. Visszakapta létének archetípusát néhány csendes vegetációban töltött nap erejéig. Aztán egyszer majd csak elmúlik ez is. (Négy nappal később kapott egy telefont, hogy éjjel anyja meghalt a kórházban. A hírre minden mellette lévő ember kötelességszerűen szomorú lett, csak őt fogta el valami kellemes megenyhülés. “Jobb Téged látni koporsóban, mint a halálos ágyadon” – mondta a nő anyjának – “mert így újra felismerhetsz, mert már nem vagy többé esetleges, mert kinőtted földi léted minden gyengeségét. A te történelmed, az az ötvenegy év, amit magad után húztál, mint valami vonatot, csupán arról tanúskodik, hogy időt kaptál valamire, amely időt azonban jobb lett volna, ha egyedül, csak és kizárólag MAGADNAK tartasz meg”). Visszatérve anyjánál tett utolsó látogatására a kórházban, ezt követően nagybátyjával betértek egy közeli presszóba, mert a férfi szentül meg volt győződve, hogy a nőt nagyon megrázta az esemény, és talán jólesne neki egy kis beszélgetés, meg valamiféle oldott hangulat. Nagybátyja humorral akarta elterelni a nő figyelmét a szomorú dolgokról, aki a pultra támaszkodva unottan, inkább csak illedelmességből hallgatta a pasas erőltetett poénjait. “És azt a viccet ismered, hogy két betörő…” “Igen, azt hiszem, ismerem” – felelte diplomatikusan a nő, mikor tekintete arra a két férfira siklott, akik egy asztalnál ültek, és önfeledten diskuráltak. Hubertust ittak, és pisztáciát rágtak mellé. Mindkettő elegánsan öltözött volt, mondhatni túlöltözték a presszó színvonalát. A nő figyelmét mágnesként vonzotta magához a két úriember, addig-addig, míg elnézést nem kért nagybátyjától, aki éppen egyik fiatalkori nőügyét kezdte volna mesélni (immáron századszor), és le nem ült egy szabad székre, közel a két férfihoz. Most már a beszélgetésüket is hallhatta. Innen már ismerősnek tetszett a két figura, és mintha a beszélgetést – csak a foszlányaiból ítélve – is hallotta volna egyszer. Pontosan ugyanígy. Igen, ugyanígy. “Isten agyában ébredt nihilista gondolatok, öngyilkos gondolatok vagyunk” – mondta Franz Kafka. “Ez a megjegyzésed gnosztikus világképre emlékeztet: Isten gonosz demiurgosz, a világ léte bűnbeesés” – így Max Brod. “Ó, nem, a mi világunk csupán Istennek egy rossz hangulata” – vágta ki magát megint Kafka. “Van tehát mégis valami remény, ezen az ismert világon kívül?” “Remény van elég – mosolygott Kafka – végtelen sok remény. Csak nem a mi számunkra.” A nő a kezeibe temette az arcát, és hosszasan elidőzött így. Mikor tenyereiből újra előmászott az arca, piros volt, mint a pipacsok, amelyek gondozatlan útszéli árkokban nyílnak ki, majd pusztulnak el, és újra a szobájában találta magát, amire az elíziumi mezők csendje telepedett.
A gesztenyefáról lehullott egy levél, és hangos csörömpöléssel darabokra tört a betonon. A nő lehajolt, felvett egy szilánkot, ami ujjai között úgy porladt szét, mint a kristálycukor. Az út széle tele volt sárga levéltörmelékkel, az utcaseprőknek úgy kellett összekotorni őket, mint ahogy egy bejárónő takarítja fel a fürdőszoba síkos kövéről az összetapadt hajszálcsomókat. Az emberek vízhatlan anorákokban és esernyőkkel mászkáltak az utcákon. Egy élelmiszerboltból középkorú házaspár lépett ki súlyosan megrakott szatyrokkal, mögöttük egy cigány család két csemetéje, összemaszatolt arccal, kilógó nyalókanyéllel a szájukban, követték szüleiket, akik szemlátomást nem sokat törődtek a két gyerekkel. A butikokban a legújabb divat szerinti kosztümök, szabadidőruhák. Rengeteg ember sétált akkor a kisváros azon részén, ahol a nő állt. Legtöbbjük persze céltudatosan, üzletekbe, fodrászhoz, kozmetikushoz, könyvelőhöz siettek, páran kutyát sétáltattak, vagy az esernyő íve alatt összebújva szemérmetes titkokat suttogtak egymás fülébe, végignyalták egymás ajkát, nyakát, és ennyi. Sosem értette – a szerelmesek kapcsán – hogy a társkereső rovatokban vagy internetes portálokon, miért az a legfontosabb információ valakiről, hogy mennyi a testtömege, hány centmiméter magas, netán milyen színű a haja, a szeme. Csupa külsőségek. Mérhetetlen felszínesség és életőrület. Semmi több. Meglátni és megszeretni. MEGLÁTNI – ezen van a hangsúly. A hobbi, a világnézet, a bensőségesség, az érzelmek és értelmek kusza szövevénye – másodlagos. Minden relatív. Relatív… Csupán a fénysebesség állandó. Arra például miért nem kérdez rá egyetlen társkereső páciens sem, hogy milyen állapotban van a másik szervezetének alapregulációja, a sejtek közötti alaptér? Vagy testének bizonyos részei, melyekről hologramszerűen a test egész állapotáról képet kaphatnának? Mikrorendszerek. “Lehetséges, hogy egyszer ez az egész végleg és visszavonhatatlanul véget érjen?” – a nő gondolatai megint elkalandoztak a sok ember látványának hatására – “Lehetséges, hogy egyszer csak, egy nem várt pillanatban értelmét veszti majd mindaz, ami most a szemem elé tárul? Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy elérkezeik az a nap, amikor már nem lesz szükségünk több élethazugságra…” Abszolút tér és abszolút idő. Mennyire magától értetődőnek látszik a világ valamennyi jelentéktelen és jelentőségteljes eseményeit egyfajta primitív inerciarendszerben látni és érzékelni. A tér, ahol a fény terjed, az üres tér, azaz a fénynek, noha hullámként terjed, nincs szüksége közvetítő közegre. Az idő és tér fogalma viszonylagos – ebbe bele kell törődni. Vagy beleőrülni. Hiszen ez által nem válunk-e mi magunk is viszonylagossá? Csak egy jól megkonstruált tudat képzetévé? “Vajon mennyi az esélye annak, hogy – játszadozott tovább a gondolattal – hirtelen véget ér ez az egész? És a tudósok nem tudnak már mit csinálni, mert tudósok sem léteznek többé…” Mi lenne, ha minden menne a saját kerékvágásban: az emberek sétálnának az utcán, dolgoznának a munkahelyükön, találkákon jelennének meg, az iskolákban diákok tanulnának, a templomokban hívek imádkoznának, és egyszer csak…. Hopp! Megjelenne a halál az égből: egy aszteroida váratlanul nekicsapódik a Földnek. Egy csillagászati elemzés szerint ez ugyanis koránsem elképzelhetetlen, sőt! Egy bizonyos dr. Madsen szerint, akit a nő hírből ismert, elhitette vele, hogy bizonyos fennálló körülmények között cseppet sem lehetetlen, hogy az 1997 XF11 nevű égitest 2037. októberében részlegesen, illetve 2040. októberében szintén teljes becsapódással a Földnek ütközzön. Augusztusonként  – nagyanyjától örökölt asztronómiai babonával – éjjelente figyelgette ugyan a hullócsillagokat, tudományosabb nevén, meteorokat, és mivel az a hír járta, hogy minden egyes hullócsillag észrevételével kívánhat valamit, ami reményei szerint teljesülni is fog, hát legtöbbször azt kívánta, bárcsak egyszer ő maga is egy meteor lehetne. Ebben a kérésben persze ne keressünk realitást, maga a nő sem tudta, miért akar egy haldokló csillag törmeléke lenni, de legvalószínűbb oka az volt, hogy szabadulni akart. Szabadulni mindentől, ami ide: ehhez a kisvároshoz, ehhez az utcához, ehhez az országhoz, ehhez a bolygóhoz kötötte. Próbált eggyé válni az őt körülvevő emberekkel, felvenni élettempójukat, realitásérzéküket, diplomatikusságukat, de az évek előrehaladtával egyre bizonyosabb volt abban, hogy semmi keresnivalója nincs ezek között a fura bábfigurák közt. Öngyilkosság? Egyelőre kivárja az ígért aszteroida megjelenését, már ha ugyan megéri, így legalább együtt pusztulhat el a többivel. A többivel… És nem menekül el egy külön, csak neki fenntartott ekszkluzív elmúlásba. Mióta hallott dr. Madsen elméletéről, máson sem járt az esze, mint azon az égitesten vagy üstökösön, amely, ha egyszer nekicsapódik a Földnek, az bizony 300 gigatonna robbanószernek megfelelő energia felszabadulásával járna. Aztán: a tengervíz elpárologna, perceken belül városok állnának lángokban, a hőmérséklet erősen lehűlne (mert hát a hulladék eltakarná a Napot), világméretű hóviharok és hőmérsékletcsökkenés… Igen, a nő szinte maga előtt látta a világvége kozmikus halálát, melyben véget érne minden esetlegesség, minden elcsúszott, megtévesztett szó vagy gondolat. Minden. És legfőképp ő maga. ” A több millió tonna por – folytatta félhangosan eszmefuttatását – visszaverné a Nap sugarait, és egy nukleáris télhez hasonlatos “becsapódási telet” okozna.” De ez nem baj, ez egy cseppet sem baj, mert a becsapódási tél véget vetne minden szenvedésünknek. A porfelhő miatt a nővények képtelenek lennének többé fotoszintetizálni, azaz a napfényt energiává és cukrokká átalakítani – a növények is lassú halálra számíthatnak. Így, a növényevőknek és a ragadozóknak nem lenne többé mit enniük, az emberiségre totális éhhalál várna. Nos, hosszasan elmékedhetnénk még barátnőnkkel a világvége teátrális megvalósulásán. Egy szónak is száz a vége: a Földet egyszer már elpusztította egy fajkihalással járó becsapódási tél, a közel 180 millió évig uralkodó dinoszauruszokkal együtt. És nincs bizonyíték sem ígéret, hogy ez a jelenség ne ismétlődne meg valaha, valamikor a Földtörténet egy szakaszában. Az eső szemerkélni kezdett, ideje felhúzni a kapucnit. A mélyszürke égboltot fürkészte, és az az érzése támadt, mintha valaki egy átláthatatlan kupolával beborította volna a várost. A szürke felhőkből esővíz szitált. Aszteroidának semmi jele. Talán majd később. Mindennek megvan a maga ideje, mindent ki kell várni. Ezekkel a gondolatokkal lépdelt a templom felé, a szombat esti misére, de titkon remélte, hogy legalább arra az egy órára, míg a templomban van, megkímélik őt az égitestek az esetleges becsapódásoktól.
Kinyitotta a súlyos vasajtót, ami halk kattanással becsukódott mögötte. Ujjait gyengén belemártotta a sós vízbe, keresztet vetett, féltérdre ereszkedett, aztán újra kiegyenesedett. Már kiskora óta tudta, hogy ez a sorrend. A padsorokat gyéren töltötték meg az emberek, azok is jobbára hetven és a halál közt voltak. A nő nem találta helyét köztük – nem hajlott életkoruk miatt – ezért megállt közvetlenül a templom üvegajtós bejárata mellett, kezeit összekulcsolta, és alázatosan a padlózatot figyelte. Rövidesen csengettek, a mise elkezdődött. Mindenki fölállt, és elhaló hangon, ahogy egy nagybeteg kér még egy utolsó korty vizet, néhányan elkezdtek énekelni. A nő nem ismerte fel kezdetben a számára oly ismert népéneket, csak a második sornál döbbent rá, melyik dalról is van szó. Az orgona is velük nyöszörgött: ezekkel az idős emberekkel, akik csak egy kis bűnbocsánatot reméltek már az élettől; giccses szentképeket szorongattak ujjaik között, vagy fényes, csillogós rózsafüzéreket szemezgettek. Elsőáldozásra kapott szentképek, bérmálási emléklapok, rajtuk dőlt írással: “Bérmálásod emlékére: 1939. pünkösdjén.” A pap keresztet vetett, és mondta a rítus szokványos, előírt szövegét. Zöld miseruhát viselt, ez volt ugyanis liturgiailag a szomorú és egyhangú köznapok színe. A nő úgy érezte, nem képes bekapcsolódni, aktív részese lenni a liturgiának, csak hagyta, mint máskor, hogy vele együtt történjenek a szent dolgok. Már az Úrfelmutatás következett, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a templom bejárata felől egy árnyék közelít felé, majd két perccel később megkocogtatta a vállát.

 


kategóriák: Ajánló, Beszámoló

Szólj hozzá!

A hozzászóláshoz bejelentkezés szükséges.

Perkáta

Perkátai Polgármesteri Hivatal

2431 Perkáta, Szabadság tér 1.

Tel/fax: 06 (25) 507 570; 06 (25) 507 571

E-mail: hivatal@perkata.hu












    A honlapon található cikkek, képek, dokumentumok Perkáta Nagyközség Önkormányzatának tulajdonát képezik. Bármiféle másodközlés kizárólag írásos engedéllyel lehetséges.