Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szeleczky Csaba vagyok 1988-ban születtem Budapesten. Budaörsön laktam, itt
lettem megkeresztelve, itt voltam elsőáldozó és ugyancsak itt bérmálkoztam. A
szüleim ma is itt élnek, nyugdíjasként. Két testvérem van, egy nővérem és egy
húgom. Általános iskolámat Budaörsön végeztem. A Budapesti Egyetemi
Katolikus Gimnáziumban érettségiztem 2007-ben. Érettségim után kértem
felvételemet Spányi Antal Püspök Atyánál, aki a Központi Szemináriumba
küldött tanulni. Diakónusként Budakeszire kerültem, ahol újmisés papként is
egy évet töltöttem Filó Kristóf atya mellett. 2014-ben Érdligetre kerültem,
Maklári István atya mellé, ahol nagyjából fél évet töltöttem el. Azt követően
plébános helyettesként Tatabányára, Gedő Attila atya mellé helyeztek. Onnan
2015 augusztusában kerültem Dunaújvárosba, Baltási Nándor atya mellé, ahol
közel 6 évet szolgáltam. Most innen nevezett ki 2021. március 15-ével Spányi
Antal Püspök Atya, Ercsi plébánosává, Iváncsa és Beloiannisz ellátásával együtt.
A helyzet úgy alakította, hogy 2022. március 1-ével pedig Perkáta és Rácalmás-
Kulcs Plébániák ellátásával is megbízott Püspök Atya. Aminek örültem is, mivel
még a dunaújvárosi évek alatt jártam Perkátán és megcsodáltam a szép
Templomot.
Már kiskoromtól pap szerettem volna lenni. Ez olyan gondolat, mint másoknak
egyes elképzeléseik, például az épületek tervezése, az informatika felé való
érdeklődés vagy a sport. Számomra ez a hivatás éppen ezért nem jelentett
lemondást az életemből. Budaörsön negyedik osztályos koromtól kezdtem el
ministrálni. Ez engem belsőleg nagyon megfogott, még hétköznaponként is
eljártam a templomba ministrálni. A nyári ministráns kirándulásokon, amiket
ma is a Szent Tarzíciusz Egyesület szervez, minden évben részt vettem, mert
kereszténynek lenni egy közösségben jó. A gimnáziumban eltöltött idő sokat
jelentett számomra. Először rádöbbentem arra, hogy nem probléma az, hogy
vallásos vagyok. Tudva azt, hogy pap szeretnék lenni, erről senkinek sem
szóltam, még a barátaimnak sem, nekik is csak 12. osztályban, az utolsó évben
mondtam el. Nem lepődtek meg, sőt támogatták a döntésem, mint otthon a
családi kör és persze az egyházközség Varga János plébános atya segítségével. A
négy év alatt eltöltött gimnáziumi idő egyben próbatétel is volt számomra, sok
kérdés foglalkoztatott. Miért legyek pap? Mi lesz a cölibátussal? A válaszok
hosszú idő érlelődése után alakultak ki bennem. Ebben segítettek szüleim is,
akik a gondolatomat támogatták, hittantanárom és barátaim. Eldöntöttem,
hogy pap szeretnék lenni, ezért jelentkeztem Székesfehérváron Spányi Antal
Püspök Úrnál. Az érettségi után volt a konkurzus, azaz a felvételi. Budapestre a
Központi Szemináriumba küldött a tanulmányaim folytatásához.
A szemináriumban ráéreztem az imádság erejére, ha imádkozom valamiért vagy
valakiért, az nekem is jó, a világi életemet és a lelki életemet harmóniába
tudom hozni. Itt még jobban megismerkedhettem a Katolikus Egyház
szabályaival, amit nem neveznék túl szigorúaknak, inkább erkölcsi példaadónak
titulálnám. Talán azért inkább nem „divatos” szakma, mert ez elkötelezéssel jár,
manapság sok fiatal nem tud elköteleződni, nem tudja eldönteni mihez fogjon
az életben. Nekünk papoknak és a keresztény családoknak is ezekben kellene
segítenünk őket. Kevesen is választják, mert talán megriadnak egyes
tévhírektől. A papi sors mondhatnám, hasonlít a rózsa tulajdonságaihoz. Miként
a rózsa a virágok-virága, úgy a papság a hivatások-hivatása, mivel a pap
mutathatja be a legszentebb áldozatot. Ám a rózsának vannak tüskéi is, melyek
sebet ejthetnek. Így a papi sors sem gondmentes. Nap, mint nap kihívásokkal
jár, például: az el nem fogadás a világ oldaláról, mert a pap nem felel meg a
világi elvárásoknak, de a pap nem is a világ elvárásainak kell, hogy megfeleljen,
hanem Istennek.
A szüleimnek sokat köszönhetek, ők támogatták hivatásomat minden téren,
nem mondták sosem, hogy legyél pap, hanem amit én szerettem volna, abban
ők segítettek előrehaladnom. Ahogyan említettem a pap is családban nő fel,
ezért annak sokat köszönhet.
Szokták kérdezni voltam már szerelmes? Még nem voltam szerelmes. Bár már
érzések voltak bennem. A pap feladata, hogy a testvérekkel legyen, vagyis
mindig kéznél lehessen, ha szükség van rá, akár beteghez, akár máshová hívják
őt. Magam részéről érzem, sőt tudom, mit vállalok fel, és miről mondok le,
hogy nem csupán aggként egyedül maradok, hanem magamat át tudjam adni
Istennek és az embertársaimnak. Saját magam is családban nőttem fel, így
tudom milyen az, ha az embernek családja van, mi abban a szép, vagy akár
nehéz.
Saját papságomban azt tartom a legszebbnek, hogy Isten különös munkatársa
lehetek a szentségek kiszolgáltatásában és a közösség alakításban.
Hívatásunkban a legfontosabb az Úrjézus szolgálata és a krisztusi
áldozatvállalás. Egy igazi papnak át kell vállalnia az embertársak mindennapi
fájdalmából, szenvedéséből, küzdelméből, hogy odaadóan tudja közvetíteni
Isten ajándékait. Erre vállalkoztam, ezért dolgozom, ezért élek. Már volt, hogy
megkértek komolyabban lelki beszélgetésre, örömmel fogadtam, és eddig
minden esetben tudtam is segítséget adni. Fontos az életszentségre való
törekvés. Ez mindannyiunk szótárában egy nagyon fontos szó kell, hogy legyen.
Egyesíti az életet a szentséggel. Kapcsolatot létesít az élet és a szentség között.
Úgy is mondhatnánk, hogy egyesíti az ember világát és az Isten világát.
Kapcsolatot létesít az ember világa és az Isten világa között. Fölemeli az
embert. Segíteni akar neki, és nem elnyomni hétköznapi életét. Egy kivezető
utat mutat neki a sok szürkeségből. Legyen napirendem olyan, mint a bencések
jelmondata: „Ora et Labora”, azaz „Imádkozzál és dolgozzál”. Tudjak kellő időt
fordítani Istenre és embertársaimra.
Szeretnék jó papja lenni a közösségeknek. Isten kegyelmében bizakodva helyt
állni minden feladatban.
Szeleczky Csaba
