Szinte el sem hiszi senki, hogy Dr. Tóth Ferencné Bence Ágnes, sokak Ági nénije 2017. január 20-án lépte át utoljára aktív tanítóként a perkátai iskola küszöbét. Évtizedek pedagógusi küzdelmeit adta nekünk perkátaiaknak, segítő kezet nyújtva jónéhány generáció elindulásának az alapismeretek elsajátításában. Ágit jól felkészült, következetes, jó értelemben vett szigorú szeretettel is nevelő pedagógusként ismerhettük és szerethettük meg. Kevésbé közismert egyedi, kiváló humora, életszeretete és hite, melyek áthatották tanítói pályáját is. Hihetetlen, hogy már csak nyugdíjasként találkozhatunk vele… Ezzel a rendhagyó interjúval köszöntjük, melyet a klasszikus riport helyett adott lapunknak. Köszönjük ezt az utolsó TANÍTÁST is! 

Epilógus:

Szerkesztő: – Ági, szeretnék veled interjút készíteni!

Tóthné Ági: – Szívesen leírom, amit szeretnék.

Szerkesztő: – Nem is tudtam, hogy tudsz írni!

Tóthné Ági: – Nem??? 12-szer volt első osztályom!

Útelágazásban

( Búcsúztató interjú helyett)

Írta: Tóth Ferencné (Ági néni)

Életünk olyan, mint egy utazás. Úton vagyunk, néha egyedül, máskor többedmagunkkal. Egyszer simán, zökkenőmentesen haladunk, máskor akadályok, kerülők, útlezárások tarkítják utunkat, azaz életünket.

A család az, akinek tagjai mindig veled vannak az úton. Akkor is, ha nem melletted haladnak, de tudják, merre jársz, milyen útszakaszon araszolsz.

Evangélikus lelkészcsaládban nőttem fel. Édesapám Buda egyik legnagyobb gyülekezetének volt vezetője. Ott a parókián nevelkedtünk három öcsémmel. Mindig az emberek szeme előtt voltunk, ott kellett szolgálnunk: verssel köszönteni a püspököt, részt venni a karácsonyi pásztorjátékban, behordani a székeket az összejövetelre, segíteni lemenni a lépcsőn az időseknek… Ott ismertem meg férjemet is. Most is gyülekezethez tartozom, de nem megszokásból, hanem mert hiszem, hogy Isten az, aki ura a világnak, aki vezet minket az úton, aki mindent megad, amire szükségünk van. Nem egyszerű erre a hitre eljutni, sokszor kell harcolni érte, de érdemes, mert nyugalmat, békét és biztonságot nyújt. Remélem, már gyermekeim is tudják ezt.

Sokakkal találkozol ezen az úton. Van, akivel csak néhány szó, egy-egy köszönés köt össze, van, akivel hosszú órákon át beszélgettél, vitatkoztál. Ismerősök, barátok ők, akikhez hozzászegődtél valamelyik útszakaszra.

A főiskola befejezése után költöztünk el a fővárosból Mezőszilasra, majd onnan Perkátára. A munkánk kapcsán sok emberrel kerültünk kapcsolatba, de a falu lakóit igazán a PÖPÉ-n keresztül ismertem meg. Ez az egyesület tanított meg arra, hogy mennyire fontos mások véleményét nem csak meghallgatni, hanem megpróbálni megérteni. Megtanított arra is, hogy az, hogy két vélemény nem egyezik, az nem veszekedést jelent, hanem az érvek át- és újragondolását. Azóta tudom, hogy sok cél érdekében érdemes kompromisszumot kötni, mert ennek haszna megtérül. És tudom, hogy ha valamit meg akarunk valósítani, akkor nem azt soroljuk, hogy miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan lehet megvalósítani. Így állítottuk fel az emlékoszlopot, készítettük el a játszóteret, tartottunk ünnepséget nemzeti ünnepeinken. Minderre akkor volt időnk, amikor már gyerekeink nagyobbak lettek. Nagyon fontos (lenne), hogy a mai középgeneráció is megtalálja helyét valamilyen közösségben, hogy ne üresedjen ki az élete. Sem számítógép, semmiféle más kütyü nem teremt újat, nem nyújt örömöt úgy, mint egy közös együttlét, értelmes beszélgetés. Ma már sokkal könnyebb a helyzet településünkön is, mert sokféle egyesület jött létre a PÖPE nyomdokán.

Az úton a munkatársak látnak legtöbbször, hiszen nap mint nap összefutsz velük. Rápillantotok egymásra, s aztán szaladtok tovább.

Ezt a részt a kollégáknak és a tanítványoknak kellene megírni. Ők látták munkámat.  Én csak azt tudom, hogy élveztem a tanítást, játéknak tekintettem, de nagyon komoly játéknak: meg kell ismerni a tanulókat, aztán ki kell találni, mi az, amire fogékonyak, amit élveznek, amivel fejlődhetnek. A mai korban nehéz lekötni őket, de le lehet, csak iszonyú erőfeszítést kell végezni ehhez. Az idősebbek mindig is azt mondták, hogy „ezek a mai fiatalok”, és igen, mások, mint mi, de nekünk kell megtalálni a módját annak, hogy figyeljenek ránk, hogy valamit át tudjunk adni nekik. Mert ez a tanítás: átadni azt, amit én már tudok. Nem csak a tananyagból, hanem az életről is. Sokakat tanítottam itt, volt úgynevezett „kisegítő” osztályom, fejlesztő – kislétszámú – osztályban is tanítottam, de mindig csak alsósokkal foglalkoztam. 12-szer tanítottam elsősöket, (ebből kettőt még Mezőszilason), és hat osztályt vittem végig. Volt tanítványaim dolgoznak községünk szinte minden intézményében. Igaz az is, hogy sokan költöztek el, jópáran külföldön kerestek munkát. Amit biztosan tudok, hogy a szülői ház támogatásával a pedagógus még jobb eredményt tud elérni. A szülők mindig igyekeztek támogatni gyermekeiket.  Az segít okosan, aki csemetéjét megtanítja arra, hogyan kell átugrani az életben adódó akadályokat. Sőt, azt is, hogyan álljon talpra, hogyan folytassa az életét, ha netán megbotlik, elesik. Mert mindig minden akadályt elhordani a fiatalok elől úgysem lehet. Persze tudom, hogy tanácsot adni a legkönnyebb…

És most útelágazáshoz érkeztél. Utad elkanyarodik valahova, tán egészen másfelé… Nem is látod, merre vezet. Csak azt tudod, hogy letérsz az eddig jártról.

Befejeztem a tanítást, nyugdíjas éveinkre visszaköltözünk Budapestre. Nehéz itt hagyni az ismert tájat, a rengeteg ismerőst, a megszokott otthont. Furcsa lesz, hogy nem hallom majd az utcán a „jó napot, Ági néni”-t, nem fogja senki megkérdezni út közben, hogy vagyok, sem a boltban nem lesz senki kíváncsi arra, mit is főzök. Abban reménykedem, hogy lesz néhány egészségben eltöltött évünk, amit édesanyám és anyósom támogatásával tölthetek, hogy lesz időnk többet kirándulni, bizonyára még Perkátára is.

Ági néni legutolsó leckéje:

Kedves 3.b-sek!

Keressétek ki a szóismétléseket a szövegből!

Karikázzátok be, hol kezdődik – helytelenül – „És”-sel a mondat!

Kívánunk Áginak családi körben eltöltött boldog, derűs és sok örömöt adó évtizedeket!

Szerkesztette, sajtó alá rendezte: Pavlicsek Zsolt