Ünnepi beszéd
Perkáta, 2019. október 22. 17 óra, Faluház

Tisztelt ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Perkáta Nagyközség Önkormányzata nevében köszöntöm a megjelent vendégeket, és köszönöm a Perkátai Hunyadi Mátyás Általános Iskola diákjainak, a felkészítő és segítő pedagógusoknak, és Szilasy László igazgató Úrnak az ünnepi műsort.
Ma itt Perkátán, 1956. október 23-ára emlékezünk. Egy pillanatra gondolkodjunk el azon, miért ünnepeljük mi itt Perkátán 1956-ot? Miért emeltünk mi szobrot Pongrátz Gergelynek? Miért állítottunk emléktáblát a mártír Csányi Sándornak a forradalom 60. évfordulóján? És miért van az, hogy a mai ünnepi műsor alkotói, akik alig tizenpár évesek, a korabeli visszaemlékezések, vallomások bűvkörébe kerülve készítették a darabot, ünneplik ’56-ot? Mennyire érezzük magunkénak október 23-át? Mennyire érezzük magunkat ’56-osnak? Hadd említsek meg Önöknek néhány életutat, átlagemberét, mártírét, az országát elhagyni kényszerültet és itthon maradottat, hátha megérthető az akkori kommunista rendszer zsarnoksága rajtuk keresztül, hátha jobban becsüljük az ő küzdelmüket.
Az előbb koszorúztuk meg Pongrátz Gergely, a legendás ’56-os szobrát és Csányi Sándor perkátai 56-os mártír emléktábláját az iskola előtt. Csányi Sándor kivégzésének jövő hétfőn lesz 60 éve. 1948-ban Budapestre költözött, segédmunkásként dolgozott. 1950–1952 között sorkatonai szolgálatot teljesített, majd 1953 és 1955 között rendőr volt. Az előzetes letartóztatásból, amelyet a fővárosi bíróság Markó utcai börtönében töltött, 1956. november 4-én szabadult. Csányi a forradalom leverése után, 1956. november 24-én jelentkezett a Markó utcai börtönbe, majd a fővárosi bíróság ’57-ben a forradalom előtti cselekmények vádjával hat év börtönre ítélte. A forradalomban betöltött szerepe miatt 1958. november 12-én a politikai rendőrség elrendelte ellene a nyomozást. A peres iratok szerint ’56 november 4-én azonnal csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvette a harcot a szovjet csapatokkal, abban a fegyveres csoportban harcolt a magyar szabadságért, amelyből a legtöbb, 11 forradalmárt végezték ki. A vád ellenük a Köztársaság téri pártszékház ostromában és az akkori kegyetlenkedésben való részvétel volt. A Futó János és társai ellen, – köztük Csányi ellen – csak 1958 júniusában kezdtek nyomozni. 1958. november 18-a és december 29-e között öt alkalommal hallgatták ki, majd az ítéletet az akkori beismerő vallomásokra alapozták, melyet a vádlottak vissza akartak vonni kényszerítés miatt. A dr. Tutsek Gusztáv vérbíró által vezetett elsőfok 1959. április 28-ától 14 tárgyalási napon keresztül az ügyészség a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel, a társadalmi tulajdon sérelmére ismételten bűnszövetkezetben elkövetett, különösen nagy kárt okozó rongálás, gyilkossági kísérlet és gyilkosság vádjaival vádolta Csányit. A május 29-i ítéletben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétele, egyrendbeli gyilkosság elkövetése és egy rendbeli gyilkossági bűnsegédsége és egy-egy rendbeli gyilkossági kísérlet miatt halálra ítélték és teljes vagyonelkobzásra is május 29-én. A dr. Borbély János vérbíró által vezetett másodfok 1959. október 19-e és október 26-a között 4 tárgyalási napon, köztük pont 60 évvel ezelőtt az utolsó előtti tárgyalási napon, megerősítette az ítéletet, és mivel a kegyelmi tanács kegyelemre nem ajánlotta, az ítéletet a Budapesti Országos Börtönben 1959. október 28-án kötél által megvalósították. Csányi Sándort a 301-es parcellában földelték el, sírja Nagy Imre mártír miniszterelnök sírja mellett volt található ’59-től, a rendszerváltás óta pedig ugyanott a Nemzeti Emlékhelyen. Az 1989. június 16-i újratemetésen a nevét a mártírok között sorolták, 2002 óta a Terror Háza Múzeum falán is látható a fotója, 2016. október 23-a óta szülőfalujában, itt Perkátán emléktábla őrzi hősi tetteit.
Tisztelt perkátaiak!
A tizenhárom nap eseményei, különösen a budapestiek, közismertek. Közel 3000-en estek el a forradalomban, majd 20 000-en sérültek meg, a következő években 400 embert kivégeztek, ezreket börtönöztek be, még a ’70-es években is voltak ’56-os politikai foglyok. Több mint 200 000 magyart kiengedtek, de inkább ösztönöztek arra, hogy hagyják el a hazájukat. Leghíresebb a sok híres sportoló, művész, tudós, gazdasági vagy egyéb szakember közül Puskás Ferenc, aki a forradalom napjai alatt a Honvéddal nemzetközi kupameccsre indult. Az akkori Bajnokcsapatok Európa Kupája párharcból a Bilbao ellen nem juthattak tovább, egyrészt mert az egyik meccs nem Magyarországon volt, másrészt mert nem a sportra koncentráltak akkoriban. A forradalom leverése a csapatot külföldön érte, ahogy a melbourni olimpia számos kint maradt győztesét, olimpikonját is. A honvédosok hónapokig bizonytalanságban éltek, hiszen a családjuk, a szeretteik itthon ragadtak, Puskás, aki a kommunista Magyarország legnagyobb csillaga volt, a Száguldó Őrnagy, pillanatok alatt a kommunisták szitokszava lett, évtizedekig még a nevét sem szabadott kimondani. Mikor a Real Madriddal újra a csúcsra jutott, több évi eltiltás után, az ő meccseit még véletlenül sem adhatta le a tévé, az újságokban le sem írhatták a sikereit. A világ akkori egyik leghíresebb sportolója csak a ’80-as években térhetett vissza Magyarországra, de talán a legbőkezűbb támogatója volt a Magyarországról menekülőknek, legendás volt a segítőkészségéről.
Az akkori szóval disszidánsokat sokszor távollétükben halálra vagy börtönbüntetésre ítélték, de az itthon maradt milliók sem biztos, hogy jobban jártak. Sokan a földönfutó sorsát választották, mert az is ígéretesebbnek tűnt számukra, mint az üldöztetésekkel és terrorral beköszöntő visszarendeződés. Sokan viszont kényszerűségből sodródtak, ahogy szépen mondják kalandvágyból Magyarországon maradtak és próbáltak itt boldogulni, de tönkretették őket, vagy nem adták meg nekik azt a lehetőséget, amelyet tehetségük alapján megérdemeltek volna. Az emberek nagy többségének az ún. kádári konszolidációval egy biztonságos életet adtak, amelyben a ’70-es évek elejétől csak külföldi hitelekkel tudták a teljes foglalkoztatást és viszonylagos egyenlőséget biztosítani. De azt nem kötötték a nép orrára, hogy miközben ők az országot építették, addig a kommunista vezetők a Rózsadombra költöztek, így jött létre a Kádárdűlő. Azt sem mondták el, miközben a Balatont Riviérának tartatták velünk, hogy a háború után a szintén szovjetek által megszállt, de az alól 1955-ben felszabadult Ausztria fényévekre elhúzott tőlünk.
A látszólagos szabad területeken a művészetben és a sportban sem hagytak bárkit érvényesülni. Akiket mi most abból a korból ismerünk és szeretünk, azoknak mindenképpen át kellett menni egy szűrőn, sokszor még a tehetség sem volt elég, hogy valaki sikeres legyen. Nem azt mondom, hogy az akkori kor minden ismert személyisége csak a pártállam támogatása, Aczél Györgyök, Szepessy Györgyök vagy Erdős Péterek, azaz az agitprop miatt lett sikeres. De az biztos, hogy sokakat meg sem ismerhettünk, vagy sokaktól elvették a továbblépés lehetőségét a kommunisták. Látszólag a kommunizmus 40 évének egyik legsikeresebb magyar embere volt Papp Laci, harmadik példám, a sokáig egyetlen háromszoros olimpiai bajnok bokszoló, talán minden idők legnagyobb magyar sportolója, és a világ legnagyobb ökölvívója. Akár ötszörös olimpia bajnok lehetett volna, csak ő Róma és Tokió helyett a profi világbajnoki címet akarta megszerezni. A nép ma úgy tudja, hogy Papp Laci több évi profi pályafutás és majd 30 veretlenül megvívott meccs után a világbajnoki döntő kapujában nem mérkőzött meg, mert nem tartotta méltónak a kommunista szellemhez, hogy ő egy meccsel annyit keressen, mint egy melós 10 év alatt. De ezt csak elmondatták vele, hiszen egy kivételes pályafutásra tehette volna fel a koronát a profi világbajnoki címmel, ilyenkor ki az, aki visszalép? Az, akit nem engednek, az, akit megzsarolnak. Az ő megzsarolása még az ’56-os olimpia idején kezdődött, mikor pont a forradalom 13 napja alatt utazott ki a magyar csapat Melbournbe. Ekkor a sportolók, köztük Papp Laci nem engedték fel az ÁVH-s sportvezetőket, köztük azt a Kutas István nevű ügynököt, sportvezetőt, aki majd évek múlva megbosszulta ezt Papp Lacin. Még majdnem a nép szeretett sportriporterét, Szepessy Györgyöt is kidobták a gépről. Papp Laci megnyerte az olimpiát, Puskással ellentétben hazajött, egy másik kommunista, Marosán György kegyéből még profi is lehetett, de a kommunista rendszer megvárta a legfájóbb pillanatot és nem engedte világbajnoknak lenni, az ’56-ban repülőből kidobott Kutas István áskálódása miatt. Papp Laci egy kivételes ember volt, de lelkileg megnyomorították, és ha ezt vele meg tudták tenni, akkor az átlagembereknek milyen esélye lehetett volna? A ’60-as évek elején vadásztak azokra a fiatalokra, akik beszédem negyedik példái, akik csak emlékezni szerettek volna a pár évvel azelőtti október 23-ára, akár azért mert bátyjukat, nővérüket, barátjukat ölték meg akkor, vagy csak azért, mert titokban, éjjel egy mécsest mertek gyújtani Petőfi-szobránál. Ezektől a fiataloktól elvették a normális élet lehetőségét, pont egy olyan ember vette el, akit mi a rendszerváltás után a béke és szeretet pszichológusának ismerünk. Ez az ügynök galeritagoknak, huligánoknak nevezte őket, teljesen szétverték, megsemmisítették őket. Nem volt mindegy a pesti fiatalnak, hogy melyik szórakozóhelyre járt, miért nem a KISZ helyeire? Nem volt mindegy, hogy melyik zenekart hallgatta. A mostani Széll Kálmán téri, volt Moszkva téri, de azelőtt szintén Széll Kálmán téri galerit, a névadóról Kalefnak nevezett csoportot sok más csoporttal együtt a 60-as években ilyen módon verték szét. Akit lehetett disszidálásra kényszerítettek, vagy besúgásra vettek rá, úgy hogy saját barátaikról kellett jelenteniük. Majd a besúgás után sok fiatalt börtönbe zártak, elvették a tanulási lehetőségüket, a jövőjüket, meghasonulásukban alkoholistává vagy öngyilkossá tették őket. De a besúgó sem járt jobban, ugyanúgy megtört, így sokezer szépreményű fiatal életét, majd az ő gyermekeik életét is tönkretették. Nem jártak jobban a magyar könnyűzene tagjai sem, akiket ezek a fiatalok hallgattak, hiszen hányan nem futottak be karriert közülük, mennyire nem volt igazságos a verseny? Ugye emlékeznek a Csinibaba című filmből, hogy még zajlott az első Ki mit tud? döntő, de a Helsinki Világifjúsági Találkozóra utazó delegáció öltönye már le volt gyártva. Hány megnyomorított élet volt az ára a ma ünnepelt magyar szabadságnak?
14. beszédemet mondom el Perkátán október 23-a kapcsán, amely az ’56-os forradalom 63. évfordulójának, egyik nemzeti ünnepünknek és a Köztársaságunk kikiáltásának 30. évfordulójának holnapi ünnepére íródott. Hány meg hány filmet látunk arról, hogy a németeknek, egyáltalán a nyugati világnak, Európának milyen nagy esemény volt szintén majd 30 éve a berlini fal ledöntése. Kis ötödikesként mi is tudtuk, hogy Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke kikiáltja a köztársaságot 1989. október 23-án. Kicsit éreztük, de sokkal jobban kellett volna éreznünk a szabadságot! Sokkal felszabadítóbbnak kellett volna lennie. Nemcsak akkor, hanem azóta is folyamatosan kellene hatnia! De valahogy mégsem lett az, valahogy mégsem olyan erős a hatása. Majd két héttel ezelőtt írtam a nemzeti gyásznap, az aradiak kapcsán egy cikket, amelyben felsoroltam, hogy március 15-éhez, a forradalomhoz kapcsolódóan hány utcanév is van Perkátán? Megmondom mennyi: 11. És tudják, hogy hány utcanevünk van ’56-hoz kapcsolódóan? A huszadik századból összesen 11. Ebből Jókai csak pár évet élt az előző században, a 11-ből csak 4-en élték meg ’56-ot. Közülük Szent-Györgyi Albert a kommunista rendszer elől még ’47-ben Amerikába emigrált, Dr. Baráth Károly perkátai orvosként nem volt pesti srác, az akkor 74 éves Kodály Zoltán sem. És hát Puskás Ferencet, az egyetlen ’56-os utca névadónkat is csak közvetetten tudjuk ’56-tal kapcsolatba hozni. De hasonló az arány a többi magyar településen is! Akkor mennyire is van bennünk ’56 mondjuk 1848-hoz képest? 63 évvel vagyunk az események után, Önök szerint meg lehetett volna akadályozni a magyarokat 63 évvel 1848 után, 1911-ben hogy őszintén ünnepeljék a ’48-as hősöket? Pedig élt még Ferenc József, most pedig nem él Kádár János. Pedig akkor ugyanabban az államban, a Habsburg Birodalomban éltünk, most pedig már nem létezik a Szovjetunió. Akkor még mindig 1848 határozta meg a magyar pártrendszert, csak volt, amelyik párt szigorúan be akarta tartani a forradalmárok emlékét és nem egyezett volna ki, míg mások engedékenyebbek voltak. A mai pártoknak nincs ilyen egységes képük ’56-ról, nem ’56-ból eredeztetik magukat. Volt miniszterelnök, aki Kossuth Lajos magyar állampolgárságának elvétele miatt mondott le. Míg ma Magyarországon, sőt Perkátán egy mártír, Csányi Sándor forradalmárságát is ki lehet kezdeni, és köztörvényes bűnözőnek lehet kimondani. Pedig a forradalmárok köztörvényes bűnözőnek mondása a kommunista propaganda eszköze volt. Ugye emlékeznek, hogy Puskás is hazaáruló fasiszta disszidens lett, meg Papp Laci is népnyúzó kapitalista, a galeris fiatalok pedig drogos huligánok. Mindenkit be lehetett másnak állítani, ha a kommunista rendszernek az volt az érdeke.
Mégis akkor, mi a reményünk? Volt-e értelme az ’56-os pesti srácok és az országban számos helyen felkelő magyarok küzdelmének? Volt értelme Csányi Sándor halálának, Puskás Ferenc több évtizeden át tartó kiállásának, Papp Laci küzdelmének és a galeritag fiatalok megnyomorított életének? Természetesen volt, mégha ’56 nincs is annyira a szívekben és a fejekben, mint 1848. De minket, ahogy 1956 mártírjait és névtelen hőseit is a szabadság óhaja köt össze. Az, hogy egy közösség mennyire összetartó, attól függ, mennyire képes újra és újra megfogalmazni a szabadság kiteljesedésével kapcsolatos szándékát. Mennyire képes megújulni, önmaga szabadságát, önmaga kiteljesülését kutatva. Nekünk magyaroknak sokszor sikerült, hiszen mindig megújuló erővel fogalmazzuk meg szándékainkat, melyek a szabadságunk kiteljesedésének célkitűzései. Ma és holnap, a szabadság napján, a szabadság összekötő erejében bízunk, azt remélve, közösségünk megerősödésének reménye ad erőt a mindennapok harcához. Az egyéni és közösségi szabadságharchoz. Merthogy az átalakuló, kibicsaklott, egyensúlyát kereső világban nekünk is állandóan egyensúlyoznunk kell, hogy talpon maradjunk, ahogy Illyés Gyula írja:
„Voltak nemzetek, melyeket a történelem arra kényszerített, hogy ravaszak, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyart, nyilván minden erkölcsi meggondolás nélkül, szabadságra ítélte. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. A testvértelen, mindenünnen kinézett, örökké elnyomatás ellen hadakozó nép magatartása szükségszerűen rokonul az elnyomatás ellen harcolók, a mindenkori szabadság-harcosok magatartásával. Mindig melléjük is álltunk, már a vallásháborúktól kezdve, és mindig el is buktunk, mert a szabadság természetéhez ritkán tartozik a győzelem; sajnos, nincs módunkban, hogy a leckékből okuljunk.”
Megtisztelő volt a figyelmük, köszönöm, hogy meghallgattak!

Somogyi Balázs